Tudjátok mit? Ma elviszlek benneteket egy igazán szép helyre! Uzdpuszta, romkápolna. 

Valamikor az előző életemben, még mikor házas voltam, amolyan "egyemmeg kislány", pöttyös szoknyában, kötényben; dolgomat végezve arról álmodoztam, hogy talán a következő életemben lehet egy személyiségem, ami valóban én vagyok. Nem egy kitalált személy, amilyenre elképzelnek és megteremtenek, amilyennek elvárnak, hanem egy igazi nő, aki a saját autójában bárhova eljut! Fényképezőgépem a csomagtartóban, mellette egy jó erős kötél, lámpa, elsősegélycsomag, és egy műzliszelet. A saját zeném fog szólni, gondoltam mindig. Nem az a zene, amit szeretnem kell, hanem, amit én választok és valóban én vagyok. 

Azt a látomást láttam a képzeletemben, míg kenyeret dagasztottam, hogy megyek az autóval és az összes romtemplomot és elhagyott kastélyt bejárom és megismerem. A kenyér sült, az illata a friss rozmaringtól még jobban bejárta a házat. Igazából nem értettem, ha kész a friss kenyér miért is ne lehetne becsomagolni és valahol a mezőn megenni? Frusztráció, elvárások, asszonyi szolgálat nélkül. Alázatot meg csak az emlékeinkben hagyva.

Tudjátok, hogy meg lehet születni újból? Tudjátok, hogy lehet még életutat választani? 

Tehát! Volt egy életem veled, majd veled, és veled... majd most magammal. Éltem egyszer a válásom előtt, "előző életemben" én csak így hívom; majd a 2 és fél évben, a válásom alatt (ami igen sötét volt és álmatlan), majd vagyok most. Élek most és van egy mostani életem, ami az IGAZI! 

Egy augusztusi vasárnap, amikor az autóban mellettem egy igazi jó barát, a fényképezőgépem, isteni finom szendvics és csak a szabadlevegő. Tudjátok mi a boldogság? Egy állapot, egy pillanat, egy mozzanat, egy életkép. No, ott, amikor ülsz az autóban, ott egy pillanatra megcsap ez az érzés. 

Egy ilyen romtemplomot megleleni sokszor egy igazi játék, a felnőttek játéka. Csak egy JPS koordinátád van, egy kósza csevejből elcsípett szóbeszéd, semmi egyéb. Hosszan mész az autóval, úttalan utakon, izgatottan mész, nézel jobbra és balra, keresed a történelmet. Végül gyalog, surranóban, a legrosszabb dorkódban, a régi cipellődben tipegsz egy földesúton, a szántáson. Már feladod, mert semmit nem látsz, becsapva érzed magad, mert nincs a helyén a templom, csupán az erdő van előtted, semmi egyéb. Amikor feladtad már, akkor pillantasz meg egy tégladarabot, egy-egy törmeléket és tudod, hogy jó helyen vagy. 

Felnézel és ott áll előtted teljes valójában. A Bakancslistád egy apró kis tétele. Romos, sötét, de él! Nézd! Él! Tele van zölddel, élettel, gyümölccsel. A fotóddal életre kelted és ahogy ott állsz, sétálgatva magadba szívod a történelem egy részét. 

Leülsz és látod magad előtt, ahogy egyszer élt ez a hely, ahogy sürögtek és forogtak körülötte. Látod, hogy egyszer keresztelőt tartanak a helyszínen, utána olvasva tudod, hogy temettek is ott, majd olvasod, hogy egy sír van előtted, ami már üres. 

Üresek ezek a helyek? Szomorúak? Csak amennyire a lelkünk. Amennyire az ember maga üres. 

Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon, hogy a bennünk lévő gyermek ne meneküljön el soha, hogy egy biztos fal vegyen körül bennünket és soha ne érjen baj. 

Mind azt akarjuk...no, de bátor dolog a változást választani és azt az életet, amit talán kislányként megálmodtál magadnak. Olykor meg kell, hogy vívd a magad harcát saját magaddal, hogy bátorsággal tölthessen el a változás. Képes vagy újjáépülni, ha egyszer leromboltak. Rombolás nélkül soha nem érzed milyen szerencsés is vagy a nyugalmadban, amit végül te magad érsz el. 

Talán csak arra kell, hogy ügyeljünk, hogy ne ragaszkodjunk semmihez. Amit nem szorítasz, az nem tud sebezni, amihez nem ragaszkodsz, azt nem tudják fájdalommal elvenni. Sőt, ha te adod, el se vehetik. A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjá épüléshez. Nyitottnak kell lennünk a változásra, jobbat érdemlünk annál, hogy azért maradjunk egy helyen, mert félünk attól mi lesz a következő állomáson. 

Az út hosszú... az élet is. Én sokáig szeretnék élni és sokat! Ma jól eső érzés volt azt hallani, hogy sugárzok, hogy újra lüktetek, hogy újra lehet belőlem táplálkozni (nem káros módon). Tudjátok miért? Mert az előző életemben megálmodtam, hogy egyszer ugrok egy s.ggest abban a tóban, ha elválok és biz isten, az összes Magyarországon lévő romos szépséget meglátogatom és beutazom a Világot. Mert én, öregasszonyként, amikor az unokáimnak dagasztom a kenyeret elmesélhetem majd, hogy volt egy régi életem, majd egy átmenet és végül megélhettem azt, amit csak egy kislány álmodhat meg, de egy nő teljesítheti be. 

Hova visz az utam jövőhéten? Egy igazi, hatalmas kastélyt látogatok meg, tán még a pincéjébe is bemerészkedek!