Egy cikk. Három név. Egy kellemetlen emlék, amelyet azt hittem, rég magam mögött hagytam.

Olvasom a sorokat, és az ismerős nevek szinte kiugranak a képernyőről. P. A., igazságügyi szakértő. Dr. H. G., ügyvéd. Egy régi történet visszhangja, amely évek óta próbál elcsitulni bennem. A cikk szerint összejátszva kezelnek egy ügyet, és az emberek pletykálnak róluk. A nevük olvastán görcsbe rándul a gyomrom – hiszen az én ügyemben is ők játszottak kulcsszerepet.

A múlt még mindig itt van

Volt férjem ügyvédje dr. H. G. volt, míg az igazságügyi szakértőt P. A. hívták. Már akkor is suttogták, hogy szoros kapcsolat fűzi össze őket, és hogy H. „nagykutyának” számít a szakmában. Egy nárcisztikus ember számára az igazságszolgáltatás nem igazság keresése, hanem színpad. Egy olyan hely, ahol te vagy a kellék, és ő a rendező.

A bíróságon állni olyan, mintha egy színpad tetején lennél meztelenül. Sokan ismerik azt a rémálmot, amikor egy tömegben jársz, és hirtelen rájössz, hogy nincs rajtad semmi. Itt viszont nem álmodsz – ez a valóság. Egy nárcisztikus ember ezt a helyzetet művészien használja ki: te szégyenkezel, ő pedig magabiztosan alakítja a narratívát. Az ügyvédek beszélnek, a bíró kérdez, a gyomrod pedig összeszorul.

Az emlékek még mindig kísértenek

És aztán még egy név a cikkben. Egy bíró neve. Az a bíró, dr. Gy.Zs. aki a párom ügyében járt el. Az esetek hasonlósága hátborzongató, az ítélet kimenetele pedig ijesztően ismerős.

Dermesztő érzés volt olvasni ezt a cikket. Az emlékek olyan erővel csaptak rám, hogy szinte újra ott éreztem magam a tárgyalóteremben. Én már öt éve elkezdtem az új életem, de a múlt nem tűnik el nyomtalanul. Ott van a háttérben, néha előkúszik egy váratlan mondatból, egy névből, egy ismerős helyzetből.

Miért írom ezt le?

Talán azért, mert a történetem nem egyedi. Talán azért, mert mások is küzdenek ezzel a láthatatlan teherrel. És talán azért, mert kimondani a fájdalmat az egyik legfontosabb lépés a valódi szabadság felé.

A múlt csak akkor nyer, ha hagyod, hogy megfojtson. Én nem hagyom.

Négy évvel ezelőtt készült egy videó. Egy privát felvétel, amelyet akkor azért készítettem, hogy egyszer majd, amikor elég erős leszek, újra megnézzem. Egy nap, amikor talán már nem fáj annyira. Amikor talán már nem szégyellem.

Akkoriban olvastam egy tanácsot: fotózd le magad akkor, amikor a legrosszabb állapotban vagy, hogy soha ne felejtsd el, honnan indultál. És fotózd le magad gyógyultan is, hogy tudd, hova tartasz.

Ez a videó volt az én tükröm. Négy évig elzárva tartottam, mert túl részletes volt, túl nyers, túl sebezhető. Most viszont, egy újságcikk miatt, ami ismerős neveket és érzéseket hozott vissza, érzem, hogy itt az idő.

Nem az én dolgom megítélni, hogy a cikkben mi igaz és mi nem. Nem akarok pletykákra alapozni, és nem keresek összeesküvéseket. De az, ahogyan rám hatott, elég ahhoz, hogy felismerjem: még mindig vannak feldolgozatlan részek bennem.

Most nyilvánossá teszem ezt a videót: https://www.youtube.com/watch?v=ojuw9Mh2IFs

Miért? Mert hiszem, hogy az elfogadás nem egy befejezett állapot, hanem egy folyamatos munka. Hiszem, hogy a gyógyulás nem azt jelenti, hogy soha többé nem fáj semmi, hanem azt, hogy megtanulunk együtt élni a múltunkkal anélkül, hogy az meghatározná a jelenünket.

A jelen

Az elmúlt négy év alatt sok minden történt. Voltak hullámvölgyek, de voltak csúcspontok is.

Erősödtem, de bizonyos tekintetben gyengültem is. Írhattam, alkothattam, pedagógiai módszertanom könyvekben szerepel, szerkesztettem könyveket, lett karrierem. Nem azért, hogy bizonyítsak valakinek, hanem mert megtaláltam azt, ami igazán fontos számomra.

És most? Most már nem egyedül állok a konyhában, magányosan. Most a vőlegényemmel főzünk együtt a közös éttermünkben, és ketten tálaljuk a családi vacsorát. Ez az élet, amit imádunk!

A történetem nem egy tragédia, hanem egy folyamat. Egy fejlődés. Egy üzenet mindazoknak, akik még a sötétben tapogatóznak: nem maradsz ott örökké.

Most folytatom a történetet – a jelenben.